Akik önmaguk túlértékeléséből vállalkoznak a semleges életre, azok elbuknak.Az aszkézist hiába erőlteti akár a férfi, akár a nő, ezzel semmi eredményt sem tud elérni, ha lelkileg nem jutott el arra a bizonyos semlegességre, vagy ha eljutott is, de más feladattal jött a Földre. Az ilyen feladat nem szükségképpen valami kiegyenlítenivaló munka - mint ahogyan azt sokan gondolják -, amit még valakivel, vagy valamin el kell végeznie, hanem pl. talán egy példaadó élet, vagy a duális fejlettségnek egy még kiegészítésre váró része, amit nem aszkézissel, hanem más úton-módon, pl. házasságban kell a szellemnek - ha még olyan fejlett is - elvégeznie. Tehát sokszor nem önmagával, hanem mással, vagy a világgal szemben van feladata, amely feladathoz hozzá van kapcsolva, mert azt ő maga kívánta és akarta, vagy éppenséggel reá ruházták a Gondviselés akaratát teljesítő szellemek.
Ezért az embernek az ítélettel minden időben és minden alkalommal nagyon tartózkodónak kell lennie, mivel itt ezen a Földön csak látszatállapotok vannak, és végeredményben sohasem tudhatja a Földön élő ember, hogy akár ő, akár az ő embertársa milyen feladattal, milyen elvégzendő munkával van megbízva. Így ha azt látja, hogy valaki alacsony sorsban, talán szenvedések és nélkülözések között kénytelen az életét leélni, nem mondhatja azt, hogy arra annak azért van szüksége, mert reá okot szolgáltatott és valamit jóvá kell tennie; és nem állapíthatja meg egy másikról, aki nyilvánvalóan sokkal alantasabb szenvedélyekkel megterhelve is magasra küzdötte fel magát az emberi társadalomban, hogy az meg arra van hivatva, hogy emberek életét és sorsát irányítsa. Nem lehet azt sem mondani, hogy az egyik a fejlődésnek alacsonyabb, a másik pedig magasabb fokán áll, mert itt a Földön minden és mindenki álarcban jár, és senki sem mutatkozhat a maga valódi formájában.
Éppen ilyen hibás következtetés az is, ha valakinek tetszetős arca és testalkata van, míg egy másik hibás és szabálytalanul kiképzett külsővel bír, de amellett jóra törekvő lélek, aki a jónak és igaznak nemcsak szemlélője, hanem cselekvője is, hogy emez talán alacsonyabb fokozatú volna, mint amaz, akinek szabályos és lágy vonású arcot ajándékozott végzete. E kettő közt az emberek nagyon sokszor már az első pillanatban ilyen megkülönböztetést tesznek.
Ez azután az oka, hogy olyan nagyon sokszor csalódnak a kétnemű emberek is egymásban. Mert a lélek ugyan magával hozza az emlékezést, hogy a jó és igaz szükségképpen minden tekintetben tetszetős megjelenésre jogosult az igazság szerint; azonban itt a Földön mindez csak álarc; mindezek a formák csak kölcsönvett megjelenési alakok, kölcsönvett ruhák, amelyekben minden rendű és rangú szellemek megjelenhetnek; az egyik talán azért, hogy a fejlődését megkezdhesse, mert fejletlen, a másik, hogy valami mulasztását helyrehozhassa; a harmadik talán valakiért, akit fel akar emelni, meg akar menteni, hogy így áldozatot mutathasson be; és így tovább: mindenféle formában jelennek meg szellemek, hogy ebben a látszatvilágban hozzáférhessenek azokhoz, akiken segíteni akarnak az önmaguk megtagadásával, hogy az igazságtalanságból igazságot hozzanak ki.
A szegénységben könnyebben érvényesül a lélek a maga természete szerint, mint a gazdagoknak túlzott, felvett, átalakított életkeretei között. Mert a gazdagoknak, a főrangúaknak megvannak a megrögzött szokásaik, beléjük nevelt életfelfogásaik, amelyek mind a léleknek bizonyos erényeit és hibáit csoportosítják, hogy az életet minél kényelmesebbé és kellemesebbé tehessék azok között a keretek között, amelyekben a vágyakat kiélhetik. A szegénységben mindezek nincsenek, csak egy törvény (a természettörvény), amelynek a természet rendje szerint engedelmeskednie kell az embernek, és egy másik törvény (a szellemi szolidaritás törvénye), amely a helyzetekhez, az adottságokhoz kényszeríti alkalmazkodni. Így a szegénység sokkal alkalmasabb az egyéniség kiformálódására, mint a gazdagság. A szegény emberek közt sokkal hamarább kitűnik az, ha valaki gonosz indulatoktól és vágyaktól indíttatva leplezetlenül cselekszik rosszat, és sokkal jobban kitűnik, hogyha a szegénységben a jó igazán és becsületesen éli végig az életét, mintha valaki a sokféle takaróval beburkolt gazdag életkeretben cselekszik jót és igazat.
Tehát a szegénység sokkal inkább kedvez a lélek kifejezési lehetőségeinek; benne sokkal őszintébben és igazabban mutathatja meg magát a lélek, mint a gazdagságban. Nem Istentől elvetett és bűnhődésül adott életek tehát azok, amelyek a szegénység és nélkülözések kereti közt folynak le, valamint nem mindig Isten áldásai azok a jóléttel és gazdagsággal dúsan megrakott lehetőségek, amelyekre sokan annyira büszkék; sőt ezek legtöbbször nagy kísértést jelentenek a lélek számára.
A tetszetős formák és a különböző tehetségek, amelyekre az emberek annyira hiúk és büszkék, és azok a képességek, amelyek az ember létét itt ebben a földi életben sokszor olyan kellemessé teszik, hogy bennük nagyon szívesen időz a földi ember lelke: mind-mind csak álarcok a különböző szellemek megjelenése számára, amelyekben próbákat élnek végig; olyan alkalmak, amelyek arra vannak hivatva, hogy a szegény szellemeket valamiképpen megismertessék azokkal a lehetőségekkel, amelyek számukra idáig még távol voltak, amelyeket még nem ismertek, amelyeknek előnyeit és hátrányait még nem tudták maguknak elképzelni.
Annak a szellemnek a szemében, aki már mindezzel tisztában van, nem sokat jelent a szegénység vagy a gazdagság, a szépség vagy a rútság, az azt a formát, azt az állapotot ölti fel - mint valami ruhát - amely az ő igazi szellemi céljának elérésére legalkalmasabb és legtöbb sikert ígérő. Ezek a szellemek rendszerint meg is vannak elégedve azzal, ahogyan van; nem hajszolják a nehezen elérhető és nem törtetnek utána, hanem belenyugosznak Isten akaratába, aki az ő életútjukra ilyen lehetőségeket szabott ki.
Azonban nagyon sokan - mivel nem ismerik a testöltés előtti életben az ilyen lehetőségekben bővelkedő állapotokat - megszédülnek s itt a Földön olyan pályákra kívánkoznak, amelyekre lelki adottságok hiányában és fejetlenségüknél fogva még nem alkalmasak. Ez látható pl. azokon az embereken, akik a papi pályára mennek, de méltatlanok ennek a felelősséggel teljes hivatásnak betöltésére.Annak idején ugyanis azok, akik az egyházban rendelkeztek, belátták, hogy az az ember, akinek családja van, le van kötve a Föld bizonyos lehetőségeihez; és még ha nagy buzgalommal prédikálja is az igét, és még ha feláldozza is magát, a reá bízott családot nem áldozhatja fel, mert az a család egy más életet, egy más célt van hivatva élni és elérni. Ennélfogva azok a férfiak megértették azt is, hogy Krisztust követni és az emberiségért önmagát feláldozni igazán csak a magános életet élő ember képes, akit nem köt le annak a szeretetnek a lánca, amely teljesen eggyé lett vele, nem köt feleség, gyermek, a gyermek jövője, és a szeretet érzésszálán keresztül az aggodalom, nem viszi őt kísértésbe, nem ráncigálja, hogy mi lesz azután, mit hagyhat majd a gyermekére, hogyan nevelje fel, hogy belőle értékes és érdemes ember váljék, s igy a házasság révén akarva, nem akarva, kénytelen az anyaggal szorosabb kapcsolatot teremteni magának. Ezért mintegy önmagától tolódott előtérbe az a megoldás, hogy csak azok lehetnek hivatásos papok és szerzetesek, akik társtalan életet élnek, akik lemondanak a világ örömeiről, a világhoz való kapcsolódásukról, és egész életüket Isten szolgálatára és a felebaráti szeretet gyakorlására szentelik, s így a kapott lelki eredmények folytán feljebb emelkedhetnek a fejlődés lépcsőfokain, és közelebb juthatnak Krisztushoz.
Mert mint most, úgy azelőtt is sokan voltak olyan éretlen szellemek, akiket egy pillanatra megmámorosított az a mennyei fény, amely az isteni igazságon keresztül a lelkükben egy új világot teremtett és új életformát mutatott meg nekik; ezekben fellobogott a lelkesedés, s egyszerre készek voltak az elhatározással, hogy csak Istennek fognak élni. Azonban ott volt emellett a földhözkötöttség, a gond, a kötelességérzet, és így nem tudtak tökéletesen elszakadni attól a formától, amely a világot, az életet jelentette számukra. Tehát hogy ne legyen ez olyan csábító, hogy ne legyen ez csupán mámorossá tevő vak lelkesedés az emberekben, hanem mindenki a saját képességei és adottsága szerint élje az életét, azzal akarták megszigorítani a papi hivatást, hogy csakis azok az igaz és nemes elhatározással magukat Istennek felajánló lelkek léphetnek erre a pályára, akik úgyszólván születésüktől fogva arra predesztináltattak, hogy az evangéliumot hirdessék, és minden másról, ami az ember számára a világot és az életet vonzóvá és kedvessé teszi, már kora ifjúságukban lemondjanak, mivelhogy ezek talán nem is vonzzák őket.
Vannak azonban szülők, akik a gyermekükből mindenáron papot akarnak nevelni, holott az lélekben esetleg teljességgel éretlen erre a szent hivatásra, s vannak, akik maguk is úgyszólván hit nélkül - mintegy foglalkozásszerűen - lépnek erre a pályára. Így sokszor egészen emberi elhatározások döntenek ebben az óriási horderejű kérdésben ahelyett, hogy az isteni Lélek választaná ki az erre éretteket. Ezért ez a szándék is tökéletlenül sikerült, és most is elözönli a papi pályát az éretlen és nem odavaló szellemek tömege, akik ezt a megkötöttséget magukra vállalják ugyan, de meg nem tartják, mert erre nem is képesek, és ahelyett, hogy abból áldás fakadna, még több tévedés és baj az eredmény.
Mert igazi pap, aki csakugyan a Krisztus szolgálatára kötelezte el magát, csakis az lehet, aki már egy magasabb szellemi állapotból öltött testet, tehát valóban átérzi és értékelni tudja ezt a nagy, magasztos, Istentől kijelölt hivatást, és a lelkében szent megnyugvással tudja magát átadni ennek a szolgálatnak, az Isten szolgálatának, mert a lelkének természetében hordozza azt a benső nyugodtságot, azt a kiegyenlítettséget, azt a békességet, amely lezárja a testi életben a lélek duális vágyvilágát, s azt a maga részéről elintézettnek tekinti, annyira, hogy az öt sem a lelkében, sem a testében nem nyugtalanítja, mert magasabbra, az Isten szolgálatára kötelezte el magát, mivel a léleknek nagyobbik része át meg át van hatva attól a világosságtól, attól a titokzatosságtól, attól a szentségtől, amelyben az Isten igazságát és szeretetét megismerte. Az ilyenek élete napról napra való önfeláldozás, az emberi énnek napról napra való megtagadása.
Ez azonban számukra már nem valami kényszerű és nehéz helyzet, nem önsanyargatás, nem bűnhődés, hanem abban a szent lelkesedésben, abban a szent odaadásban való felolvadás és megsemmisülés, amellyel mindenre képesek lennének, csak hogy ennek a nagy és szent igazságnak, amelyet Istenben megtaláltak, kellőképpen tudjanak érvényt szerezni.
Ez az az igazi elhivatott papság, amely megszentelődik; nem a külsőséges ceremóniákban, hanem abban a napról napra való önmaga feláldozásában, amelyet az ilyen ember az Isten trónja előtt mutat be lélekben és igazságban. Ezeknek igazán semleges életet kell élniük.
De mint ahogyan említettem, ez a semlegesség nem azt jelenti, mintha ezek számára megszűnt volna a duáltörvény hatása, hanem csak azt, hogy számukra ez a törvény ezen a világon lezáródott, mert az ő lelkük vágya, az ő lelkük kereső érzése nem a testben keresi többé a kiegyenlítődést, hanem lélekben és szellemben. Akik ilyen papságban élnek, akik ilyen szolgálatot tudnak bemutatni, azok ezzel sokkal nagyobbat tesznek az önmaguk feláldozása által, mint ha feleséget vennének, gyermekeket nemzenének, és azok anyagi, testi jólétéről, neveléséről és jövőjéről gondoskodnának.
Ilyen az igazi semleges szellem, aki nem a külső formában, hanem a lelke legbensőjében tagadta meg a világot, a testet; a testen keresztül a mulandó világhoz való ragaszkodás minden szálát a bensőjében szaggatta el, hogy ne kösse őt semmi a mulandó világ káprázatához, még ahhoz a mulandó örömhöz és boldogsághoz se, amit a házasság, a hitves és a gyermekek iránt való szereteten keresztül a kiegyenlítettségben hoz magával.
