Az ember nem az, akinek hiszi magát, mert egy életen keresztül nem mutatkozik meg az egész én, csak az énnek egy bizonyos vetülete.
A lélek minden egyes lapjának éppen úgy bizonyos törvényt kell követnie, mint ahogyan a gyémántot sem csiszolhatják össze-vissza, hanem annak is bizonyos szabályos formát kell felvennie, amilyenre azt a szakértő, a gyémántcsiszoló készíti. Ugyanúgy mindegyik lelket, amikor a csiszoló a kezébe veszi, az ő egyéniségének a törvénye szerint átalakítja, és mindegyikből azt hozza ki, amire tulajdonképpen teremtetett. Ez a csiszoló sors.
Nem mindenkinek ugyanaz a sorsa a földi életben, és nem mindenkinek ugyanaz a feladata a szellemi életben. Minden szellemcsoport más-más feladatot van hivatva betölteni, és más kérdéseket kell kibogoznia az életével. Ezek a különböző kérdések és feladatok mind azt munkálják, hogy a harmónia a teremtett mindenségben mind tökéletesebbé és tökéletesebbé legyen.Minden lélek sorsmozgása abban az irányban van előkészítve, amely irányban fejlődnie kell. És amikor ez a sorsmozgás forgatja és csiszolja a lelket, új színeket, új gondolatokat, új érzéseket vált ki belőle, s minél tökéletesebbé, minél színesebbé, minél gazdagabbá lesz a lélek ezekkel az új gondolatokkal és érzésekkel, annál tökéletesebben képes betölteni a rábízott feladatot.
Tehát nem mindegyik lélek ugyanaz a lélek. Azonban mindegyik lélek akkor éri el a maga lelki természete szerinti reménységének és vágyának beteljesedését - ami benne valaha is élt, mozgott és hajtotta őt - amikor a saját hivatási pontját elérte. Mikor ezt elérte, akkor beteljesedett minden vágya, és boldog.
Ekkor már nem kívánkozik sem egyik, sem másik arra a helyre, ami nem az övé, mert elért tökéletességében már tudja azt, hogy ő egy másik helyet, legyen az bár nagyobb elhivatás, a maga lelki képességeivel sohasem tudna hiány nélkül betölteni.
A szellemek az őket körülfogó lelki burokkal együtt sohasem egészen egyenlők. Vannak kisebbre hivatott, és vannak nagyvonalú szellemegyéniségek, akiknek nagyvonalú életeket kell betölteniük. Ezeket úgy forgatja és csiszolja a sors - a saját sorsuk -, hogy mindig abban a formában és abban a gondolatban fejlődnek, amely az ő lelki természetüknek felel meg. És mindaddig kell csiszolódniuk, mindaddig kell szenvedniük, tanulniuk, amíg a számukra előírt követel-ményeket be nem tudják tölteni, illetőleg ameddig a kívánt eredményt el nem érik.
A nagy különbözőségek mellett mégis mindig azok vonzódnak egymáshoz, akiknek a lelki természetük valahogyan kiegészítheti és kiegyenlítheti egymást; ezek a barátok, a rokonok, vagy a fajok csoportjai.
A lelkek egy-egy fejlődési állomáson sokszor az örökkévalóságban is hosszú-hosszú ideig vannak együtt; ez alatt az együttidőzés alatt azután kibontakozik egyik-másiknak a tudattalan természete, azaz tudatossá válik.Ugyanígy van ez a szerelemmel és a házassággal is. Amikor a különböző duálfelek nagy nehezen kezdenek az anyagi világ kötelékeiből kibontakozni a szabadság felé, az érzelmeik új szférát teremtenek, és keresik azt, akivel és akiben kiegyenlítődhetnének és kiegészítődhetnének. Így mindinkább vonzza a hasonló a hasonlót - bár vannak esetek, hogy éppen az ellenkezőben találják meg a maguk kiegészítő részét. Ez már a lélek keresgélése, a lélek szabadsága felé való vágyódásának nagy megmozdulása. És ennek így is kell lennie; mert minél nagyobb érzelmi szabadságot képes a lélek kivívni magának, annál messzebb érnek el az ő kutató érzésszálacskái a fluidi világban, a megérzés, a megsejtés, a rokonszenv, vagy ellenszenv mindig tudatosabbá válik, úgyannyira, hogy ezeken az érzésszálacskákon keresztül a testbe zárt szellem jobban tud tájékozódni, mint az, akinek ezek a szálacskái még nem fejlődtek ki, aki még csak a testen keresztül és az érzékek útján képes valamennyire tájékozódni.
Az érzéki túltengéseket a különféle betegségek szabályozzák, hogy a lélek az egyenes úton maradjon, az érzelmi túltengéseket pedig a csalódások. Ez sokszor annyira megy, hogy vannak szellemek, kik az ő finom érzelmi tapogató és tapadó fluidjaikkal már nem mernek sem egyikhez, sem másikhoz tapadni, mert mindenünnen fájdalomra és csalódásra számítanak, s azért ezeket az érzelmi tapogató szálacskáikat egy időre befelé fordítják és nem törődnek senkivel és semmivel. Ez azonban nem tarthat túl sokáig, mert idővel megint csak ráéhezik a lélek arra, hogy érzelmi hatásokat fogadjon el, s akkor újra rákényszerül az érzelmi tapogatódzásra. A harmadik szféra felső felében tehát megint újrakezdődik a tapogatódzás, a keresés. Bár itt még meglehetősen tompák ezek az érzékszervek, de mellettük megerősödik az akarat és sokszor az alázatosság, és ezek a szellemet arra teszik képessé, hogy legyen ereje elviselni azokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyek ebben az állapotban reá várnak.
Ekkor, amikor az igények mind szerényebbekké lesznek, kezdi el a befelé élést, az önmagába tekintést, ekkor már nem kifelé néz, ítél és elítél, hanem befelé tekint. Ekkor kezdi észrevenni, hogy önmagában is sok hiba, sok fogyatékosság van, és megtanulja a megbocsátást, az elnézést, a békességes tűrést, és ezzel egy másféle tapogató szerve kezd kifejlődni. Ez az a tapogató szerv, amely a jót és igazat, a rosszat és elvetnivalót úgyszólván csalhatatlanul kezdi megérezni. Ekkor kezdi el önmagán is a munkát, amikor már megszokta az önmagába tekintést és a bírálatot a saját cselekedetei és érzései felett.
S ekkor kezd a lélek átalakulni, és megy át azon a nagy átváltozáson, amikor a lelki test, a periszprit lemarad róla, és helyette alakítható fluidburok képződik körülötte, s abban éli további életét.
Amikor pedig újból testet ölt, ez a fluidburok nem szűnik meg, nem oszlik szét, mert ez a fluid az, amivel testben léte alatt is a szellemi jó és igaz világában időzhetik. Ebben a fluidban él az ő törvénye. Ez az a fluid, amin a szellemvilági események, dolgok, igazságok áttükröződnek.
Ebben a tükörben alakulnak ki szimbolikus képekben a szellemvilág igazságai, dolgai. Ez a fluid áthatja az éteri testet is, és általa az éteri test is magasabbrendűséget nyer, egy magasabb állapothoz, a fejlődés vonalán egy szellemibb állapothoz való érkezést jelent.
Azonban ez az éteri test a tulajdonképpeni anyagi testnek a szervező életerővel való kapcsolatánál fogva hozzá van kötve ahhoz a sorshoz, ahhoz a formához, amely mindig annak a feladatnak a szolgálatát van hivatva elvégezni, amely célból a szellem testet öltött.
A magasabb rendű én sokszor túl terhesnek találja azt a hivatást, amiért őt a sorsa az anyaggal összekapcsolja, különösen, ha még nincs hozzászokva ahhoz, hogy nagyobb feladatokat végezzen, tágabb térre kiterjedő kérdéseket oldjon meg és hozzon összhangba. Ilyen esetben ebben az összeköttetésében sokszor vergődik a szellem, s a lélek és az éteri test nem olyan könnyen találja meg egymással a harmóniát, és mindez igen sokszor betegségeket hoz létre a testben.
Tehát amikor a szellem abban a magára öltött ruhában egy-egy ilyen élet, egy-egy feladat előtt áll, sokszor maga sem tudja, mit hoz eléje a sorsa, a rendeltetése, hivatása, mert nem mindig képes mindazt áttekinteni, ami egy ilyen testöltéssel együtt jár. Mert ha áttekinthetné, nem ijedne meg azoktól a nagy hullámzásoktól, amelyeken keresztül kell mennie.
Tehát amikor a szellemek ebben a testben - egyik kisebb, másik magasabb fokozatot - elértek, mert már a testben bizonyos kérdéseket jól-rosszul megoldottak, akkor már ezekkel az ő tapogató fluidjaikkal mind messzebbre képesek kisugároztatni az érzéseiket, s akkor az egymáshoz lelki természet szerint közelállók úgy vonzzák egymást, mint a mágnes a vasrészecskéket, mert az érzésszálaik a dolog természeténél fogva keresik az őket kiegészítő és kiegyenlítő részt. Így vonzódnak egymás felé a duálszellemek.
De ha még sok olyan van a lelki természetükben, ami valaha őket szétrobbantotta, akkor hiába találkoznak, sőt hiába élnek egymás mellett: akárhányszor igyekeznek is összekapcsolódni, a lelki természetükben lévő ellentétes robbanó elemek ugyanannyiszor szétvetik őket, úgyannyira, hogy ha ilyen fejletlen duálszellemek a Földön találkoznak és talán házasságra is lépnek, még annyira sem képesek egymás mellett megmaradni, mint akik nem duálok, csak a lelki természetük hasonlósága és a fokozatuk egészíti ki egymást valamennyire; ez utóbbiak még jobban ki tudják tölteni semleges erőkkel azokat a hézagokat, amelyek a két lélekfél között a bukás és süllyedés folytán támadtak.
Ezeket a hézagokat, amelyek a két fél kettészakadása folytán keletkeztek, sokszor szinte lehetetlen összeilleszteni; vannak, akik egyáltalában nem tudnak egymás felé még csak közeledni sem, vagy ha közel vannak is, áthidalhatatlan űr marad közöttük, amit semmivel sem lehet kitölteni. Az ilyenek egyáltalán nem képesek teljesíteni egymás iránt való kötelességeiket.
Azonban mivel a házasság törvénye itt ezen a Földön annyira kezdetleges, és az emberlelkek fejletlensége folytán annyira tökéletlen, azért itt sokkal inkább a testtel töltődnek ki ezek a hiányok, mint a lélekkel. De mivel a testi énben sok hiba, sok akadály van, azért ez az élet nagyon sok szenvedéssel és gyötrődéssel jár, különösen a nőre nézve, aki a Földön a hatalmon lévé férfival szemben gyengébb és védelemre szoruló.
A nő azonban lelkileg nagyobb, lelkileg kiépítettebb, dúsabb, mint a férfi, ennélfogva többet képes eltűrni, többet tud megbocsátani, többet tud elfelejteni, mert az ő természete az átalakulás, a fejlődés.
Tulajdonképpen a fejlődés törvénye a nőben, az elfogadóban van; azon keresztül hajtja előre az embert és a lelket; hiszen az egész természet úgy van berendezve, hogy az adó fél az elfogadón keresztül jut mindig a jobbhoz, a tökéletesebbhez - de a rosszabbhoz is. És mégis az elfogadónak kell minden rosszat, minden tökéletlent az önmaga lelkén és testén keresztül megszűrnie.
Az ember azonban bűnössége folytán a természettörvénnyel mindig hadilábon állott, és sohasem azt cselekszi, amit cselekednie kellett és kell, hanem tévelygő és hibás elgondolásával a természetben is mindig azt akarja megvalósítani, amit ő lát jónak, és így mindig abba a hibába esik, hogy mindent a saját képére és hasonlatosságra akar átteremteni. Így a nőt is a maga természete szerint, a maga elgondolása szerint akarja átalakítani, és ez téveszti őt meg. Legtöbbnyire ezen múlik a házasságok felbomlása, így következik be az elhidegülés, mert a férfi nem hagyja meg a nőt a maga természete szerinti fejlődésében és törekvésében, hanem ahogyan ő akar, ahogyan az ő rosszabb énje, az ő tévelygő természete alakított ki bizonyos elvet, aszerint akarja a nőt is átalakítani. Ha a nő ellenáll, és nem hagyja magát átalakítani, akkor meghasonlás áll be, s a férfi az ő természetéhez adott előnyöket a saját romlására használja ki, mikor a nőt szenvedteti, mert az a szeretet, ami a lélekben volt, elmúlik, mint a köd, a boldogság megszűnik, és csak a terhes kötelesség marad meg a házasságban. Ez mint rabbilincs fonódik mindkettőnek a lelkére, s ők ezt a bilincset vonszolják magukkal az életen keresztül, ha a kötelességüket teljesíteni akarják.
Ha az ilyen rosszul végződött házasságban a két egymáshoz tartozó duálfél találkozik, olyan esetben a lélek érzése nem szűnik meg, az együvétartozás hatalmas ereje, vonzása nem foszlik szét, mint ahogyan más, egymáshoz nem tartozó duálfelek között; az megmarad elérhetetlennek látszó vágy alakjában, mert a lélek képzelete kiszínesíti, kiformálja azt a tökéletes beteljesedést, amelyre vágyik.
