Ma viszont egyre többen születnek meg az égből, és a földi emberek többsége is félúton jár, ahol a régi, bevált törvények már visszahúzóak lehetnek. Egy kamasz nem élhet gyerekként, mert akkor sosem válik belőle felnőtt ember. Ehhez az átmenethez még nem nagyon vannak könyvek, iránymutatások. Mesterek azért nem, mert a Vízöntő-korban nincs többé mester, nincs alá-fölérendeltség. Azért sincs kész recept, mert egy felnőttnek már független módon kell gondolkodnia, nem pedig a tananyagot visszamondani. Ma a hitét mindenkinek önállóan kell megalkotnia, és kevés az, amit gyermeki szorgalommal másoktól átvesz, mert az már nem ad támaszt az életben. A Vízöntő-korhoz tartozó ember már nem haladhat széles utakon, de kitaposott, keskeny ösvényeken sem, bármilyen kényelmesek vagy szépek is azok. Meg kell találnia a saját útját. Lassan bezárulnak a régi, Halak korszakbeli kapuk, és mindenki csak az egyedi, személyre szabott ajtaján tud belépni a szellemi síkra. Aki egy mestert követ, az annak az illetőnek a mennyországába jut, ahol ő csak szolgáló lehet a mester lábainál. De ez nem felnőtt boldogság, csupán gyermeki függés egy idealizált apafigurától. A Halak korszakban azt mondta a Mester: „Higgy bennem, és kövess engem!” És akkor a gyermeki fejlettségű emberiségnek az volt a jó út. A Vízöntő-korszakban azt mondja az, akit mások mesternek látnak, és valóban szellemileg érett ember: „Bízz magadban, és járd a saját utadat!” És ma már csak ilyen módon juthatsz feljebb, csak így haladhatsz a felnőtté válás felé. A Könyvtár kulcsa eddig csak ég-emberhez került. Eleinte nagyon magas szintű szellemi emberek őrizték, a Himalája csúcsai közt, kolostorokban, majd a későbbi korokban komoly filozófusok, tudósok. Nostradamus volt az egyik olyan ismert könyvtáros, aki a jövőt, a lehetőségeket vizsgálta benne. Ezek persze csak valószínűségek voltak, útvonaltervek. A jövő nincs megírva, de az benne van, hogy ha egy úton elindulunk, és nem térünk le róla, akkor az hova fog vezetni. Régebben jóval kevesebb választási lehetőségünk volt, ma viszont már olyan szabad az ember, hogy bármilyen útról bármikor letérhet, akár jó az, akár nem. A legutóbbi ismert könyvtáros Edward Cayce volt, az alvó próféta. Ő is az akkori lehetséges jövőt látta a vízióiban, az ezredvégi világvégével. Ez volt az az esemény, amit a hetvenes években átírt az emberiség, mert képes volt letérni a robbanással fenyegető útról. Nem látszott rá nagy esély, de sikerült. Szinte mindenki azt gondolta, hogy egy ilyen nagy változást csak valamilyen látványos világmegmentő akcióval lehetne elérni. De a Vízöntő-korszaknak nincsenek nagy hősei, ma már nem születik olyan ember, aki messze a többiek fölé magasodna, egyszerűen azért, mert közel az ég. Ma egyetlen ember sem állíthatja magáról, hogy ő óriás a többiekhez képest, hiszen ha valóban az lenne, akkor már beverte volna a fejét a mennyezetbe. Nincs rá hely, hogy magasan a többiek fölött legyen. Már nem születnek mesterek, szentek, vallásalapítók, világmegváltók. Aki ezt mondja, vagy akit ilyennek látnak mások, az téved, esetleg hazudik, vagy egy illúzió rabja. Tehát úgy tűnt, nincs esély, nincs senki, aki megmenthetné a Földet a pusztulástól. Aztán lassan, fokozatosan kiderült, hogy van remény. Egyre több olyan ember született, aki itt akart élni, akiben együtt volt az erő és a szeretet, aki képes volt egy kicsit szebbé, jobbá tenni a világnak azt a kis szegletét, amelyre hatni tudott. Egyetlen világmegváltó helyett sok száz született, és mindegyik megváltotta a saját kis részét. A világ alig észrevehetően mozdult. Először csak pár millimétert, aztán pár centit, és ez a kis irányváltás elég volt, hogy letérjünk a vég felé vezető útról. A hetvenes évektől egyre nagyobb lett az esély arra, hogy megmarad ez a Föld, bár csak a nyolcvanas évek végére lett biztos, hogy sikerült. Nem lett azonnal tökéletes se a Föld, se az emberiség. Nem tört ki egy mindent elsöprő forradalom, mert az felrobbantotta volna az egész rendszert, de egy kicsit jobbak lettünk, és ez elég volt ahhoz, hogy tovább haladhassunk a fejlődés útján. Sok, korábban született angyalembernek azért vannak jelenleg komoly nehézségei, mert az eredeti élettervük csak 2000-ig, vagy utána még pár évre szólt. Vészhelyzetre írt forgatókönyvük volt, ami tartalmazta azt, hogy mit kell tenni akkor, ha kataklizmák történnek, hogyan kell embereket menteni, katasztrófákra jól reagálni. Csakhogy a világvége elmaradt, és emiatt sokan toporognak ott, ahol folytatódik az út, az ő térképükön meg a Kijárat szó szerepel. Gyakran értelmetlennek érzik az életüket, kiürültek, depressziósak lesznek. Nemcsak amiatt, mert az eredeti program szerint már nem is kellene itt lenniük, hanem azért is, mert nem volt alkalmuk megtenni azokat a nagyszerű, hősies cselekedeteket, amelyekre tudat alatt egész életükben készültek. Van, aki becsapottnak érzi magát, mint aki keményen edzett az olimpiára, aztán az meg elmaradt. Sokan azok közül, akik a hetvenes évek előtt születtek, nehezen birkóznak meg ezzel a problémával. Változniuk kell, és egy új sorsot írni maguknak, ami nem könnyű idelenn. Van köztük, aki nem is folytatja az életet, inkább gyorsan befejezi, látszólag minden ok nélkül, hogy új élettervvel jöhessen újra. Vannak, akik önmaguknak gyártanak vészhelyzetet, és súlyos krízisekkel, halálos betegségekkel küzdenek meg, jó esetben sikerrel, hogy valahogy mégis hasonlíthasson az életük az eredeti tervhez. Pedig hasznosabb lenne felismerniük, hogy katasztrófahelyzet nélkül is részt vehetnek az új világ építésében. Leginkább a most harminc és negyven év közöttieknek kell nagy változtatásokat megélniük. Ők lettek volna a legaktívabbak a katasztrófák idején, és most nehezen találnak magukhoz illő feladatot. A nagyjából 1976-86 között született korosztály viszont eleve dupla élettervvel érkezett. Nekik mindkét könyv a kezükben van. Nincs különbség a két változat között, mindkettőben ugyanakkora energiatöltet van, emiatt viszont nehéz megkülönböztetni azokat egymástól. Ezért ők sokkal bizonytalanabbak itt a földön, és időnként összekeverik a lapokat a kétfajta forgatókönyvben. Gyakran próbálnak egyszerre két életet élni, amiből persze általában csak káosz lesz. Fel kell ismerniük, hogy melyik tervük illeszkedik a valósághoz, és végre dönteniük kell az egyik élet mellett, különben a két fél életből sosem lesz egy egész. Az 1987 utáni korosztályoknak viszont az a gondja, hogy ők azért születtek meg, mert fentről már látták, hogy elkezdődött az új korszak, a világ halad a szabadság felé. Hatalmas lendülettel, tettekre készen érkeznek a földi síkra, és itt döbbenten tapasztalják, hogy nagyrészt még a régi menetrend szerint zajlik a mindennapi élet, és tele van korlátokkal, gátakkal. Az ő élettervük az akadályok nélküli haladásról szól, mint egy vonalzóval megrajzolt, nyílegyenes vonal a térképen. A valóságban viszont azzal szembesülnek, hogy az általuk elképzelt út még nem létezik, és a követendő irány hegyeken-völgyeken, gödrös és szakadékos tájakon vezet keresztül. Emiatt sokan az egész térképet kidobják, elfelejtik, hogy mit akartak elérni, és pótcselekvésként, a szabadság illúzióját fenntartva mindenféle őrültségekkel töltik el az életüket. Mások ahhoz ragaszkodnak, hogy a terv egy könnyen járható útról szólt, tehát elindulnak a legkisebb ellenállás felé, ami viszont itt a földön mindig lejtőt jelent. Ha túl könnyen gurul az életed járműve, az mindig gyanús, amikor pedig már nem is döcög az élet rögös útján, akkor vagy állsz, vagy egy szakadékba röpülsz lefelé. Az 1987 után születettek feladata tehát felismerni, hogy bár szellemi szinten elkezdődött már a szabadság korszaka, amihez tartoznak, de még nem valósult meg a földi síkon, és nekik az a dolguk, hogy ezen dolgozzanak idelenn. Kövessék a térképükön megrajzolt irányt, és ehhez legyenek hajlandóak átkelni a veszélyes szakadékokon, és megmászni az útjukba eső hegyeket. Eközben pedig építsék meg ők azt az utat, amit szellemi szintről nézve olyan jól láttak. A Könyvtárhoz eredetileg csak az ég-emberek férhettek hozzá. Ők is hajlamosak voltak a saját érdekeik szerint értelmezni az olvasottakat, de mivel kevésbé kötődtek az anyagi síkhoz, nem tudtak veszélyesen visszaélni vele. Viszont minden fölfelé törekvő föld-embernek nagy vágya, hogy beleolvashasson. Ugyanaz a vágy az, ami miatt az első ember megkóstolta a Tudás almáját. A felfelé haladó ember egy bizonyos szint után szellemi erővel is tudja uralni az anyagot, mágussá válik. A mágusok, varázslók általában föld-emberek, vagy nagyot bukott ég-emberek. A sokak által keresett titkos tudás könyve, vagy a Bölcsek köve, amire minden alkimista vágyik, az ennek a Könyvtárnak egy-egy része. Ha egy ilyen tudásdarabka föld-ember kezébe kerül, az hatalmat kap az anyagi világ egyes területei felett. A teljes tudással bármit létre tudna hozni, és teljesen elbillenthetné a világ egyensúlyát. Hasonló kockázata volt az atomenergiának is. Korábban már többször megszerezte ezt a tudást az emberiség, de mindig túl korán, és robbanás lett a vége. Bár a lombikbébi, a klónozás ennek a tudásnak a része, de ezt eddig az ember saját maga fedezte fel, önmagától jött rá. Ha most a Könyvtárat is megkaphatja, ugrásszerű fejlődés indulhat be. Ez elsöpörhet régi értékeket, de hozhat újakat is, és lehet, hogy valóban elég érett már hozzá az ember.Azok, akik jól élik meg a képességeiket, nagyon hasonlóak. Középtájon a fentről és a lentről jövők is uralni tudják az anyagot, jól használják a bennük levő teremtő erőket. Formálják, fejlesztik a tehetségük szerinti területen ezt a világot. Képesek pénzt keresni szenvedés nélkül, szeretik és értik a természetet, összhangban vannak a testükkel, és jól érzik benne magukat. Élik a földi életet, nem vesznek el benne, de nem is menekülnek tőle. Az életükkel, a személyiségükkel képviselik az egyensúlyt, és mindkét világ értékeit. Az emberek nem szoktak ott középen találkozni és eggyéválni? Nem ez az igazi szerelmi egyesülés, a duálkapcsolat? Nem, ez egy komoly tévedés. Vannak, akik beleesnek ebbe a hibába, és tönkreteszik vele az életüket. Ugyanis a feladat: elérni a másik oldalt, és megkapaszkodni benne. Az égből jövőknek meg kell vetniük a lábukat a földön, mert egy idő után fuldokolni kezdenek az égi köldökzsinórtól, a földi embernek pedig fel kell növeszteni a tudatát, a fejét az égbe, mert kevés lesz neki az értelem itt lenn. Látszólag sokkal könnyebb lenne félúton találkozni, és megspórolni azt a szakaszt, amit a másik ember már megtett. Ez viszont csak két félember kötődése lesz, tele hiányérzettel. Az ilyen személyek úgy érzik, csak a másikkal lehet teljes az életük, és össze akarnak olvadni vele. Ha ez a vágy nagyon erős, feladják az énjük határait, és ezzel kinyitják a kaput az égi és a földi energiák között. Ez valóban katartikus élmény, de ha egy ekkora feszültség két ember között robban, az menthetetlenül elégeti a szereplőket. Ez olyan hőfokú kapcsolat, amit nem lehet egészségesen megélni. Van, amikor csak az egyik fél pusztul bele, de a másik is életre szóló égési sebeket szerezhet. Tragikusabb esetben a gyengébb a halálba is magával rántja a társát, hogy legalább ott egyek lehessenek. A legendás és végzetes nagy szerelmek és a bűnügyi krónikák hétköznapi féltékenységi tragédiái egyaránt ilyen találkozásokból születnek. Szerencsére létezik valódi duálkapcsolat is de annak fontos jellemzője, hogy hiányzik belőle a kényszerítő erő. Ha gyötrelmes vágyat érez az ember a másik után, ha úgy érzi, az élete múlik azon, hogy ők egy pár lehessenek, mert különben nincs értelme a létének, akkor az nem szerelem, bármilyen szépeket is írtak erről a költők. Az csupán a hiány. Az ilyen őrülten szerelmes ember nem a másik személyt szereti, pusztán annak azokat az energiáit, amiből neki kevés van. Ilyenkor a másikat valójában eszközként akarja használni a saját boldogsága érdekében, akárcsak a vámpír az áldozatát. Minden kapcsolatban el kell gondolkozni azon, hogy valóban társak vagyunk-e, vagy csupán saját hiányaink pótlására szereztünk valakit. Amikor két, ellenkező irányba fejlődő ember túl szorosan kapcsolódik össze, az akkor sem lesz igazán szeretetteljes kötődés, ha nem olvad össze a két ember, és elmarad a robbanás. Ilyenkor ugyanis vagy az alul állóra hárul a kettős teher, és úgy érzi, a másik az ő vállára nehezedik, ő pedig rogyadozik a súly alatt, vagy pedig a fentről jövő fuldoklik attól, hogy a levegőbe emelve ő húzza felfelé a társát. A nagy konfliktus pedig abból adódik, hogy ha bármelyikük fejlődni szeretne, akkor kiderül, hogy a másik az útjában áll, és akadályozza őt. Nagyon kemény csaták alakulhatnak ki az ilyen helyzetekből, amikor azt érzi valamelyik fél, hogy a partnere áll az ő boldogsága útjába. És igaza is van, de erről nem a másik ember tehet, hiszen közös választás volt. Muszáj eltávolodniuk egymástól, hogy végre mindegyikük haladhasson a saját útján. Szerencsés esetben a kapcsolatot is fenn lehet tartani, de az sosem lesz annyira mély, mint amiről eredetileg álmodtak. A jó kapcsolatban nem hiányt érez az ember, hanem bizonyosságot. Amikor nem azt érzi az ember, hogy nem tud élni nélküle, hanem azt, hogy nagyon szeretne élni vele. Amikor szereti azt a másikat, az erényeivel és a hibáival együtt, mellette akar élni, és nem akarja megváltoztatni. Mert akkor biztos lehetek benne, hogy egy ember mellett élek, földi boldogságban, és nem csak álmodom a mennyországot, amiből bármikor felébredhetek. A valódi párkapcsolatban két oszlop magasodik egymás mellett. Mindkettő szabadon áll, egyik sem támaszkodik a másikra. Lehetnek egy irányba növekvők, és ilyenkor egy idő után elkezdenek hasonlítani is egymásra, akár a testvérek. Amit ideálisnak nevezhetünk, az a föld- és ég-emberek közti kapcsolat, de összeolvadás nélkül. Ők nagyon sokat segíthetnek egymásnak, hiszen a társuk abba az irányba halad, ahonnan ők jöttek. Az ilyen kapcsolatok erősítik az egész világot, pedig ezek gyakran hétköznapinak tűnő, békés, csöndes házasságok, ahol nem dúl látványos nagy szenvedély. Ma még kevés az igazán fejlett ember, aki egyedül tudja összekötni az eget a földdel, bár az új nemzedék nagyon igyekszik. Addig azonban nagyon fontosak azok a párok, ahol két, ellentétes irányból érkező, kiegyensúlyozott, önálló ember él egy szilárd kapcsolatban. Ha külön-külön nem is érik el még a másik oldalt, de egymás mellett állva így is képesek stabilizálni a világ hozzájuk tartozó részét. Elég sok ilyen kapcsolat megfelelő biztonságot jelent a világnak a legzavarosabb időkben is. Az emberangyalok eleve a szellemi részükkel azonosítják magukat, csak meg kell őrizniük ezt az emléket a megszületés után is. De emiatt nem könnyű emberré válniuk, és sokan közülük sérültek lesznek a földi világban. Megfelelő fejlődés után a föld-emberek is elérik azt a szintet, amikor eggyé tudnak válni az angyali részükkel. Ez manapság már egyre gyakoribb, és jelenleg nagyjából minden ötödik angyalember lentről indult.
