Volt egyszer a Mindenség. Teljes volt, tökéletes, egységes, és jól érezte magát, mert fogalma sem volt arról, hogy más is lehetne. Idő sem volt, hiszen nem volt változás, ami mérhette volna a mulandóságot. Ebben a tökéletes és változatlan világban egyszer csak megjelent a hiány. Ez az a pillanat, ami megfejthetetlen titok mindig, hogy mi az a parányi kiindulópont, ahonnan elindul az egész létezés. Hiszen a Minden az valójában Semmi is. Amikor minden változatlan, és semmi sem történik, az a Lét és a Nemlét egyszerre. Ezt az állandóságot töri meg a felbukkanó hiány, ami az első pillanatban apró, mint egy elemi részecske, de épp olyan robbanásszerű a hatása, mint a maghasadásnak. A hiány megjelenésével kettéhasadt a világ. Az egyik része ragaszkodott az eredeti állapothoz, hogy minden rendben, minden szép, jó és tökéletes, és teljesnek érezte magát továbbra is. A másik oldal viszont tele volt hiányérzettel, úgy érezte, semmi sincs rendben, és változásokra vágyott. Valójában ez a két oldal építi fel a világunk minden elemét. Fekete és fehér, jó és rossz, állandóság és változás, anyag és szellem: mind ebből fakad. Létrejött tehát a szellemi világ, ami ragaszkodott saját változatlan és tökéletes voltához, – ezt nevezhetnénk mennyországnak is –, és az anyagi világ, tele hiányérzettel és változásvággyal. Ez volt eleinte a pokol, de ebből lett a földi élet is. Ám a világ sosem csak fekete vagy fehér, mivel minden a Teljességből származik, ezért magában hordozza a másik egy kis darabkáját is. Olyan, mint a jin-jang ábra A fehérben ott van egy pöttynyi fekete, és a fekete oldal is őriz magában egy apró fehér részt. A Teljességben ott maradt a hiány, hiába érzi magát tökéletesnek, hiszen tudja, hogy már van más is rajta kívül, tehát nem lehet teljes nélküle. A sötét oldal pedig tartalmazza a Teljesség egy új szikráját: a szabad akaratot, a jó és a rossz lehetőségét. A Teljeség nem tud rosszat tenni, nem képes rá. A sötét oldal viszont mindkettőre képes, ettől több, mint a másik. És mindkét oldal a kezdet pillanatától magában hordozza az iszonyú fájdalmat, a félbevágottság érzését, és az ebből adódó elementáris vágyat a másik iránt. Az Egész felrobbant, és attól kezdve kétségbeesve vágyott az újraegyesülésre. De a szétválás akkora energiát szabadított fel, hogy lehetetlen volt egyszerűen összeragasztani azt, ami széttörött. Csak egy jóval magasabb szinten lehet újra eggyé az egész, és ehhez mindkét oldalnak hatalmas fejlődési utat kell megtennie. Mindegyiknek ki kell fejlesztenie az elveszített, hiányzó részét, és amikor ez megvan, akkor nem két külön egész jön létre, hanem újra a teljesség. Valójában ez az egész létezés értelme, ha van neki egyáltalán. A végén, ha újra találkoznak, az a Teljesség már sokkal több lesz, mint az eredeti, mert rengeteg tapasztalatot gyűjtött be közben. Az a legelső kettéhasadás tehát létrehozta az anyagi és a szellemi világot, amely a szétrobbanás után elkezdett újra közeledni egymáshoz. Valahogy úgy, mintha két embert szétlökne a köztük lévő robbanás szele, hatalmas sebességgel kezdenek eltávolodni egymástól a Föld felszínén, aztán elérnek egy határt, ahonnan kezdve már közelednek. Körbefutják a Földet, és az az energia, amely eltaszította őket egymástól, segít nekik újra összeérni. Mivel az eredeti állapotban egység volt és rend, a lázadó rész a teljes káoszból, amelybe hullott, igyekezett rendszerbe szedni magát, és fejlődni kezdett. Összeálltak az atomok, a molekulák, létrejött az anyag, a csillagok, a bolygók, és köztük a Föld is. Az anyag egyre szervezettebb lett, és egyre tudatosabb. Elindult felfelé, az ég felé. Egy bizonyos szint után élővé vált, növény lett, majd állat, és készen állt arra, hogy magába fogadja, és használni tudja a szellemi kincsét, a Teljesség általa teremtett új darabját, a szabad akaratot. Megjelent a földi ember. Úgy, ahogy a lenti sík közeledett felfelé, fentről is jöttek lefelé. A szellemi oldalban szintén ott volt az olthatatlan vágy a másik fele után. Ezért az eleinte teljes és homogén világ elkezdett rétegződni, hogy közelebb kerülhessen az anyaghoz, és elmulaszthassa végre saját hiányérzetét. Egyre jobban körülhatárolt szellemi tudatok alakultak ki, istenek, angyalok, hogy koncentrált rezgésükkel meg tudják szólítani az anyagi síkot. Ez egyre többször sikerült is, le tudtak jönni, hatni tudtak az anyagra, formálták azt. Ezzel együtt bennük is megjelent ennek az oldalnak a hatása, konfliktusba kerültek önmagukkal, saját társaikkal, és már egyre kevésbé voltak tévedhetetlenek. Egy idő után egy-egy szellemi rész képes volt annyira körülhatárolni magát, hogy ki tudott szakadni a szellemi egységből, mint az esőcsepp a felhőből, és belehelyezkedett az anyag legmagasabb szervezettségű edényébe, az emberi testbe. Eleinte még volt egy szoros kötődése felfelé, megmaradt az égi köldökzsinór, de aztán nemzedékek során egyre vékonyodott a kapcsolat, és végül elszakadt. Lezuhantak a földi síkra, de emlékeikben még őrizték a származásukat. Ők voltak az első istenkirályok, majd az uralkodók, hadvezérek, belőlük lettek a társadalmak nemesi, kiváltságos rétegei. Ők az égi emberek, a fentről jövők. De az emberi testben ők is találkoztak a szabad akarattal, és képessé váltak rosszat tenni. Ettől gyengült meg, majd szakadt el az égi kötés. Ezután már zsarnokká váltak, elnyomókká, akik az alattuk állók vállán akartak visszajutni az égbe. Építkezni kezdtek, hatalmas épületekkel, oszlopokkal akartak közelebb kerülni az elveszített világhoz, és amikor rádöbbentek, hogy ez mennyire kilátástalan próbálkozás, látszatmennyországot akartak itt teremteni maguknak, földi gyönyörökkel, kincsekkel, pompával, de csak még jobban az anyagba ragadtak. Ma már szinte teljesen bele is olvadtak a lenti világba, homályos emlékeik vannak csak a származásukról. Elveszítették a kapcsolatot az éggel. De időnként jön fentről valaki, aki ösvényt vág a sötét űrbe, utat mutat az égi világ felé. Ők a vallásalapítók, a próféták. A mi kultúránkban Jézus volt a legjelentősebb személy, aki lejött emberi testbe, és aztán nagy szellemi erejével kettérepesztette azt a falat, amit az ember a korábbi vallásokkal önmaga és az ég közé húzott. Az ősi uralkodók, istenkirályok és a próféták után a szentek voltak még a tipikus ég-emberek. Általában elvonultan éltek, időnként átláttak a szellemi síkokra, és gyakran levitálni is képesek voltak imádkozás közben. De a földi életük nem működött, nem volt családjuk, nem volt földi kapcsolatuk, és gyakran súlyos betegségek kínozták őket. Úgy érezték, az anyagi test börtönében élnek, sanyargatták magukat, böjtöltek, megtagadták a földi örömöket, nehogy ezek élvezete meghosszabbítsa az ittlétüket, és túlságosan a földhöz kösse a lelküket. Egész életükben vágytak vissza a mennyországba. Valójában csatornaként működtek, rajtuk át értékes szellemi energia áramlott át a földi világba. Bár ez a szolgálat gyakran korán elégette az emberi részüket, de a létezésük lenyomata itt maradt haláluk után is. Hatásuk olyan, akár egy csatlakozási pont a szellemi világhoz, és a fogékony embereknek gyógyulást, vallásos élményt adhatnak még ma is. A misztikusok, egyes filozófusok, tanítók mellett az ihletett művészek, írók, zenészek, festők tartoznak még jellemzően az ég-emberekhez. A világ fejlődése során tehát az anyagi síkról növekszik felfelé az ember, a növény- és állatvilágból kiemelkedve, egyre tudatosabbá, egyre szellemibbé válva, miközben a gyökerei mélyen az anyagba nyúlnak. Másrészt jön fentről az új csapat, nyújtózik lefelé, és szellemi tudásával egyre jobban hatni képes az anyagra. A mai kor azért különleges, mert nagyon közel került egymáshoz a két sík, ezért tömegesen érkezhetnek fentről a lelkek az emberi testekbe anélkül, hogy elszakadna az égi kötelék. Ők a fejükkel vannak az égben, és a lábuk bizonytalanul lebeg a föld fölött. Ha nem tanulják meg letenni a talpukat ebben a világban, egy idő után fuldokolni kezdenek. Ha viszont elveszítik az égi kötődésüket, akkor elsodorja őket a földi világ. Az ember a kapocs a két világ között. Híd, akin keresztül a két világ újra találkozik. Közben oszlop is, amely fenntartja addig az elkülönülést, amíg nincs kiegyenlített energia a két oldal között, hiszen egy túl gyors egyesülés újra robbanást okozna. A fejlettebbek, akik biztosan tudnak kapaszkodni a saját oldalukba, és stabilan belenőnek a másikba, lassan összekapcsolják a két világot, akár a sebet a varratok, és összeforrasztják azt, ami szétszakadt. Persze előfordult már többször is, hogy akik azt hitték, eljött az idő, túl korán kinyitották a kapukat a két világ között, és a nagy feszültségkülönbség megint szétrobbantotta a részeket. Aztán újrakezdődött az egész folyamat. Most újra egy fordulóponthoz érkezett az emberiség. A Vízöntő-kor a felnőtté válás kezdete. Az Oroszlán korszakban, kb. tizenkétezer évvel ezelőtt elindult az a kör, amelynek a következő kétezer év, a Vízöntő-kor a legtávolabbi szakasza. Korábban úgy tűnt, ez egy lehetetlen vállalkozás, ilyen messze eltávolodva a kezdeti állapottól az emberiség nem képes életben maradni, nem lesz annyira önálló, hogy átvészelje ezt az időszakot. Nagy volt az esélye annak, hogy nem tud felnőni a feladathoz, és az eddig megszerzett szellemi hatalommal visszaélve újabb robbanást okoz, elpusztítva önmagát és a világát is. Nagyjából harminc éve viszont kiderült, hogy mégis sikerült átjutnunk a legveszélyesebb szakadékon. Bár az emberiség rájött az anyag titkára, de ura lett annak. A világvége elmaradt, túléltük a kétezredik évet. Fennmaradt ez a földi világ, mert fejlődőképes, és most már nagy az esélye, hogy a ciklus végén, nagyjából tizenkétezer év múlva megélje az új teljességet, ami ennek az életformának a vége lesz, de aztán majd születik belőle egy újabb. Most tehát a származását tekintve kétfajta ember él a Földön: égi és földi ember. A föld-emberek értenek az anyagi világhoz, növényekhez, állatokhoz, földműveléshez, állattenyésztéshez, a pénzkereséshez. Erős az önfenntartó képességük, szívós a testük, erősen kötődnek az anyagi világhoz, a materiális dolgokhoz. Fontosak nekik az anyagi javak. Az ég-emberek a szellemi tudáshoz, szellemi értékekhez vonzódnak, szeretik a művészetet, a szépséget, fontosak nekik az érzelmek. A testük törékenyebb, könnyebben megbetegszenek. Gyakran lehet gondjuk a pénzzel, az anyagi valósággal, a műszaki eszközökkel. A földi ember biztosan áll a lábán, de beleragadhat az anyagi síkba. Ha hirtelen nagyot ugrik felfelé, elszakadnak a gyökerei, és ha új biztonságot keresve görcsösen belekapaszkodik egy eszmébe, vallásba, akkor elveszíti önmagát. Az égi ember biztosan érzi a szellemi világot, van hite a túlvilágban, de gyakran nincs hite ebben a földi életben. Meglátja a szellemi értékeket, benne is ott vannak a magok, de gyakran nem képes kibontakoztatni a képességeit az anyagi viszonyok között. Hajlamos a túlzott idealizmusra, eszméket gyárt, kábulatba menekül, drogba, vallásba, fantáziavilágba. Ha pedig megtagadja valódi önmagát, és levágja magát az égi kötelékről, akkor elveszett és boldogtalan lesz az anyagi világ porában. A föld-emberek többsége a lelke mélyén elégedettséget érez, hiszen jó felé halad, csak hiányérzete van, mert még nem jutott elég magasra. Ezt a hiányt aztán sokan az anyagi világ eszközeivel akarják betölteni. Az ég-emberek viszont szinte mindig tele vannak bűntudattal. Mivel ők egy tökéletesebb világból kerültek ide, ezért öntudatlanul úgy érzik, hogy valami rosszat tettek, és büntetésül vannak itt. Bennük vágyakozás van, ami hasonlít a hiányérzethez, csak nem düh kíséri, ami tettekre sarkallna, hanem fájdalom és önostorozás. Emiatt is gyakrabban betegszenek meg önemésztő betegségben. Vannak köztük, akik egészen régi korokban is éltek már.Bennük ott az öntudat és a bukásemlék, és nagyfokú félelem a kudarctól. A fentről jövők jellemzője, hogy számukra a kudarc egyenlő a halállal, ezért szinte rettegnek tőle. Ettől visszahúzódóak is lehetnek, vagy görcsösen sikerre vágyók. Vannak aztán az egykori első uralkodók leszármazottjai, akiknek valóban jogos a bűntudatuk, hiszen ők egy sokkal fejlettebb szintről süllyedtek le, és gyakran súlyos bűnöket követtek el, visszaéltek a szellemi hatalmukkal. Nekik most újra fel kell fedezniük az erejüket, tanulniuk kell a múltjuk tapasztalataiból, és jóvátenni a régi hibáikat. Ám ők hajlamosak túlzásokba esni, és a régi dicsőséget követelni most, amikor még nem méltóak rá. A legtöbb tévúton járó ezoterikus mester belőlük kerül ki. A földi embereknek szükségük van a vegyes táplálékra, például a húsra is, mert ez ad nekik erőt, de ez húzhatja le őket a földre. Egészséges esetben mindent ehetnek, de ha elnehezültek, akkor érdemes a könnyebb ételeket választaniuk. A fentről jövőknek nehéz a földi ennivaló, tanulniuk kell, hogy a testük hogyan bontsa le a tápanyagokat. Ők érzékenyebbek. Egészséges esetben hasznos nekik a vegetáriánus táplálkozás, de ha túl lebegősek, ha elszakadtak a realitásoktól, akkor nekik is fontos a vegyes étkezés, hogy a földön tartsa őket. Mindig az egyensúly a fontos. A hit emeli a földi embert, de be is zárhatja egy merev rendszerbe, ha elveszi a szabad akaratát. Veleszületetten hívő az égi ember, de eltávolodhat miatta a jelenlegi valóságától, ha túlságosan belelovallja magát a szép eszmékbe. Az a gond, hogy az összes eddigi vallás, eszmerendszer, életmódbeli tanács a földi embereknek szólt, akiknek a hasznára is vált, hacsak nem vitték túlzásba. Az égi emberek mindig kevesebben voltak, illetve amikorra sokan lettek, mint például a nemesi osztály, már régen elszakadtak az eredeti értékeiktől, ezért nekik is fontos lett volna, ha ezekhez az alapelvekhez tartják magukat. De ők gyakran csak a kiválasztottság emlékét őrizgették magukban akkor is, amikor minden mást már elveszítettek az értékeikből.
