Az ember egész életét, mégpedig nemcsak a földi, hanem az örök életét is determináló két legfőbb kapcsolat: az Istennel és a saját lelki másával való összeköttetése. Ezen a két szálon függ az emberlélek a bűnök sötét tengere fölött s egyformán szükséges, hogy mind a két szálba minden erejével belekapaszkodjék, ha meg akar menekülni az elmerüléstől: a kárhozattól.
A "Szellem, erő, anyag" az ősbukás tárgyalásánál megállapítja, hogy a két fő bűn, amely a szellemet a mennyei tisztaság állapotából a gőg és az érzékiség. A gőg az Atyától szakította el, az érzékiség pedig a lelki másától távolította el és csak akkor térhet vissza, ha megtisztult a gőgtől, lelke másával pedig csak akkor olvadhat össze, ha megtisztult az érzékiségtől.
A gőgtől való megtisztulás útja a szenvedések és megaláztatások rengetegén vezet keresztül, s akkor ér véget, amikor a szellem szeretetből és hűségből mindent képes elviselni anélkül, hogy tudná, miért érik őt a csapások és szenvedések, szóval amikor már megérett az áldozathozatalra.
Ameddig a lélek még éretlen addig minden legkisebb vélt, vagy valódi sérelemre üt-vág maga körül, s ezzel csak továbbhalmozza az élete útján szenvedést termő okokat. A folyton fokozódó szenvedések őrlő munkája azután lassanként annyira megpuhítja a szellemét beburkoló vastag rétegét, hogy azon a kegyelem első sugara behatolhat, vagyis a megtérés misztikus csodája bekövetkezik.
A szellem szeme ekkor megnyílik és már fogékony a kegyelem megnyilatkozásaival szemben, s minél többet tapasztal belőlük, annál fogékonyabbá válik irántuk.Mikor a teremtés végtelenségének és a saját semmiségének felismerésében idáig jutott, akkor ezt a tudását tettekben is meg kell pecsételnie. Ekkor leküldik őt egy áldozatos életbe, amelyben éretlen lelkektől eredő gyötrelmek közepette, a szenvedések tüzében, vagy a szentnek tartott Igazságért akár az életének feláldozásával kell bizonyságot tennie. Az az ő múltban tett önmaga felajánlása ebben az ő próbaéletében úgy hat, mint egy poszthipnotikus szuggesztió, amelynek hatóereje ebben a próbaéletben teljesedik ki. Ekkor gyógyult ki a lélek a gőgből; ekkor nyerte vissza a tényleges összeköttetést , ekkor épült ki és tisztult meg az az egyik szál, mely őt a Mennyel összeköti.
Tegyük vizsgálat tárgyává a másik összeköttetést: a duálkapcsolatot is.
Az egész természeti világban jelen van ez a duálizmus: nemcsak az élőlények világában a kétneműségben, de az anyag és az erők világában is mint adó és elfogadó, mint pozitív és negatív jellegű erőmegnyilvánulás. Mindez pedig a duálok kettéválásának produktuma. Hiszen maga az anyagvilág a bukás következménye, természetes ennélfogva, hogy a szétvált duálszellemek által produkált anyag is magában rejti a duálfelek alaptulajdonságát: az adó és elfogadó természetet.
Minderről azonban itt a mélyben, az anyagban, a bűnben semmit sem tud az emberszellem, hanem süketen és vakon jár-kel a csodák között, s balgán igyekszik magának megszerezni mindent, ami öröm és gyönyör. Ebben a vak habzsolásban a szerelmet - a duális kapcsolatnak ezt az elsalakosodott emlékét - szintén úgy tekinti, mint az anyagi javakat: csak minél többet megszerezni belőle, csak minél többet kapni, s minél kevesebbet adni érte!
Ezzel a felfogással azután mindig jobban és jobban elsalakosítja az érzésvilágát, s a sok-sok bűnnel, amit elkövet, megtölti a következmények törvényét, amelyek azután egyszerre zúdulnak reá s elöntik szenvedéssel, csalódással, gyötrelemmel. Ezek a szenvedések, csalódások és gyötrelmek hovatovább annyira körülfogják, hogy semerre sem talál kivezető utat, s hosszú, hosszú idők elteltével félelmet, majd utálatot s undort ébresztenek benne azokkal a bűnökkel szemben, amelyek ilyen fájdalmakat szültek, s ekkor a lelkében halk vágy kezd ébredezni egy ismeretlen valaki után, aki tiszta, aki hű, akivel való kapcsolatban a lelke megnyugodhatnék.
Ez az első halvány, tétova kis érzésmegmozdulás a duálérzésre való ködös, fájdalmas, tudatalatti visszaemlékezés. Ettől kezdve ez az újszülött kis érzés nem engedi magát többé megölni; élni és erősödni akar, hogy majdan egykor boldogsággal árassza el a lelket. Ennek az érzésnek a megszületése a duáltörvényben való megtérés kezdete; akiben ez megszületett, az még mindig követ ugyan el bűnöket ezzel a szent érzéssel szemben, de minden félrelépés, minden vétség ez ellen éppen úgy lelkiismeret-furdalással jár, mint egyéb bűnök elkövetése a megtért lélek életében, úgy hogy ettől fogva nincs nyugta, csak akkor, ha hűséggel és tisztasággal kitart amellett, akit végzete élettársául rendelt, vagy amellett a szentnek elfogadott Eszme mellett, amelynek szolgálatában társtalan életet vállalt magára.
Azonban a duáltörvényben is csak akkor éri el az érettséget, amikor benne próbát állott, s egy élettel tett bizonyságot amellett, hogy minden kínálkozó földi örömöknél többre és nagyobbra értékeli a lelkében élő ideált, és ha semmit nem tud is a duáltörvényről és ha nem is tudja, miért és kiért, de mégis hűséggel kitart olyan házastárs mellett is, aki erre semmiképp sem érdemes, akitől szeretet helyett csak csalódásban és szenvedésben van része; kitart még akkor is, ha más oldalról olyan csábításoknak és kísértéseknek van is kitéve, amelyek kielégületlenül maradt szellemi érzésében kárpótlással és örömök özönével kecsegtetik.
Akiben lelkében ez a felébredt ideális, tiszta érzés ennyire erős, az megérett a duális kapcsolatra, s azt összevezérlik a lelke másával.Mert a szentírásban lefektetett isteni kijelentések, mint minden vonatkozásban, úgy ebben a vonatkozásban is szentek és igazak: "Ha abban, ami nem a tiétek, hűek nem voltatok, kicsoda bízná reátok azt, ami a tiétek?" Aki minden körülmények között hű és igaz tud lenni azzal szemben, aki nem az ő lelke mása, arra már rá lehet bízni azt, aki az övé.A duális kapcsolatról, mint szellemi-lelki törvényről nem is tud az emberiség, mert csak házasságról tud, amit szentnek ismer el, és érzékiségről, amit bűnnek bélyegez. De ezen nem is lehet csodálkozni, mert hiszen a duáltörvényről tulajdonképpen nem is tudhat addig, ameddig a fejlődés rendjén azt a bizonyos színvonalat el nem éri - mégpedig nem kulturális, még csak nem is értelmi, hanem érzelmi színvonalat - mert mindaddig nem is jelentkezik nála az a különös, megmagyarázhatatlan, minden földiségtől mentes szellemi szomjúságérzet valami mennyei természetű kapcsolat után, ami nem házasság, nem szerelem, annál kevésbé szexualitás, hanem a léleknek mindezeken messze túllevő, előttünk csak sejtelemszerű állapota, amelyben sem a kényszerérzetnek nincs semmi nyoma - ami a házasságok túlnyomó részének jellemzője - sem az az alacsonyrendűség, ami az érzéki vágyat jellemzi; tehát addig éppúgy nem tudhatja, hogy mi az a duáltörvény, mint ahogy a vakon születettnek sem lehet fogalma a színek világáról. Tehát nem csoda, hogy az emberiség általában halvány fogalommal sem bír a duáltörvényről; hogyan is bírna, amikor még a szellem továbbéléséről sem tud, sőt nem is akar tudni.
Pedig a duáltörvény óriási horderejének megismerése csak azután következik, amikor már nemcsak elhitte, hanem meggyőződésévé is tette azt a megdönthetetlen igazságot, hogy az ember halhatatlan szelleme tovább él, és inkarnációk sorozatain keresztül tisztul, fejlődik, tökéletesedik, míg végül megérik arra, hogy összekapcsolódhasson a saját lelki másával, a saját szellemi felével, vagyis belenő a duáltörvénybe.
A duálérzés - bár a Földön csak a kétneműeket összekötő érzelem alakjában ad magáról életjelt - mégis valami egészen más, mint amit az emberek szerelemnek neveznek. Hiszen ezt a szót már annyira diszkreditálták, annyira hétköznapivá tették, vele annyi mindent betakartak, hogy az emberi társadalomban egészen elkopott, elfakult, jelentőségét vesztett fogalommá süllyedt.,s ebben a homályban mindjobban eltűnnek a finomabb árnyalatok és körvonalak, s csak a rikító színek hatnak; az ádáz küzdelemben pedig elhalkulnak a lélek hangjai.
Azonban isteni törvény, hogy amikor a sötétség a legnagyobb, Isten akkor küldi a Földre a legnagyobb világosságot; amikor a legnagyobb az elanyagiasodás, akkor szólalnak meg a szellemi hangok.
Az emberi társadalomban hallgatólagosan mindinkább kezd tért hódítani az a felfogás, hogy a nőnek is éppen úgy minden szabad, mint a férfinak, ahelyett, hogy az a felfogás kezdene érvényesülni, hogy a férfinak éppen úgy nem szabad semmi, ami az isteni törvénnyel össze nem egyeztethető, mint a nőnek. A nőietlen nők és férfiatlan férfiak elszomorító látása szinte törvényszerűen ébreszti fel a jobbak lelkében a tiszta élet után való vágyat,a nő és a férfi összeköttetésében a három fő lelki kelléknek: az igazi szeretetnek, a teljes hűségnek (nemcsak a cselekedetekben, hanem még az érzésekben és a gondolatokban is!) és az ebből természetszerűleg folyó erkölcsi tisztaságnak érvényesülését.
Ezzel el is érkeztünk a duálérzés megértésének küszöbéig. Nehéz az átlagember számára erről az érzésről hozzáférhető fogalmat körvonalazni, aki ezt a házassággal, a szerelemmel, vagy éppen az érzéki vonzalommal téveszti össze. Mert az egyik sem a három közül, bár mind a háromnak van hozzá valami köze. A házasságnak annyiban, mert ez a duális szent kapcsolat külső megpecsételéséül van elrendelve; a szerelemnek, mert ez ennek a mennyei érzésnek a mélyre bukott emberi lélekben való homályos áttükröződése, az érzéki vonzalomnak pedig annyiban, mert ez ennek a szellemi kapcsolatnak a test természettörvényében való érvényesülése.
Ennek az érzésnek a kibontakozása azonban hosszú-hosszú fejlődés eredménye, elérése pedig azonos az üdvösség elérésével.
