Egyik nap, csakúgy mint máskor, Rész kint üldögélt a parkban magában. Nézelődött, lazított, pihengetett. Nem messze tőle egy másik padon meglátott valakit. Valami érdekes hangulatot árasztott magából ez a személy. Nyugodt és kiegyensúlyozott volt mindene, még a testtartása is, ahogy ült. Rész vonzónak találta. Gondolta, odamegy hozzá és megismerkedik vele. Így is tett. - Jó napot, én Rész vagyok - kezdte. - Benned kit tisztelhetek? - Üdvözöllek, én Egész vagyok. Már vártalak. - Hogyhogy vártál, nem is ismerjük egymást? - lepődött meg Rész. - Láttam, hogy mindig magadban üldögélsz itt, gondoltam előbb utóbb ide fogsz jönni hozzám - felelte barátságosan Egész. - Ki vagy te, és mivel foglalkozol? - kíváncsiskodott Rész. - Én vagyok Egész, ahogy már mondtam, és ezzel foglalkozom. Figyellek téged. - Miért figyelsz engem, ki vagy te? - ijedt meg kissé Rész. - Azért figyellek, mert semmi más dolgom nincs. Igazán szólva én te vagyok. - Nahát, ekkora ostobaságot még nem hallottam senkitől. Hogy lehetnél te én, mikor itt állunk egymással szemben és beszélgetünk - méltatlankodott Rész. - Ha te vagy én, akkor én ki vagyok? Egész mosolyogva felelt: - Te én vagy - felelte Egész sokat sejtetően, kissé megemelve hangját az „én”-nél. - Na, azt hiszem jobb lesz, ha ezt befejezzük, mert már végképp nem értem - kezdett cinikusodva hátrálni Rész. - Vagy inkább mondd el, hogy érted! Talán ki tudsz ebből hozni nekem valami értelemeset - nevette el magát a végére Rész. - Örömmel - felelte Egész. - Én vagyok az Egész. Én vagyok Minden. Tehát én vagyok te is, és minden más Rész. Minden Rész a testvéred. Minden, amit magad körül látsz az én, azaz a te részed. Minden Rész tőlem származik. Tudom, most azt mondod, hogy minden Rész másképp néz ki és más tulajdonsága van. De hát ez nem is lehet másképp. Miért lenne két egyforma, ha mindig lehet másfajta. Ne feledd, az én Nevem Egész! Ami azt jelenti, hogy nekem meg van mindenem. Ha nem így lenne, én is csak Rész lennék. De én Egész vagyok. Csak hasonlóra, másra vagyok képes, egyformára nem. Különben is, annak mi értelme volna?! - Szóval, - folytatta Egész, miközben Rész egyre nagyobb figyelemmel kísérte Egészet elmondom miért vagy és lettél Rész! Volt idő, amikor csak én voltam. Csak én, Egész. Ez nem is lehetett másképp, nem lehetett a Rész először, kellet hogy legyek én, az Egész. Ez csodálatos érzés volt. Ennél nagyszerűbb érzés sokáig nem is létezett. Csodálatos érzés Egésznek lenni, csodálatos minden lenni. Ez nagyon sokáig így volt. Az egyetlen probléma az volt, hogy ezt nem tudtam megosztani senkivel. Nem volt senki, aki ugyanígy érzett volna, és velem együtt örülhetett volna. Így arra gondoltam, hogy Részekre bomlok. Viszont, ha részekre bomlok, nem tűnhet el az Egész, azaz én, mert akkor nem fogom megérteni a Részek örömét. Szóval megőriztem magam, aki vagyok, az Egész, és mivel én vagyok minden, így Részeket alkottam magamon belül. Teljesen elkülönült, elhatárolt Részeket, de ami nagyon fontos; magamon, az Egészen belül. Ha kívül lenne a Rész, akkor nem volna értelme, mert nem érezném a Részt. És mivel én vagyok minden, így végtelen sok Részt gyúrtam, gyúrok és fogok is gyúrni. Mindig másmilyent. Mindig máshova. Mindig máshogy. Mindig másmiért. Nem lett volna értelme még egy Egészet gyúrni, pont olyat, mint én, mert akkor semmi különöset nem tudtunk volna egymásnak mondani, amit a másik ne tudott volna. És ti, Részek olyan érdekesek vagytok. Néha meglep, miket tesztek. Én, aki az Egész vagyok, másképp tenném. De amit ti csináltok, legyen az bármi, számomra új és még eddig nem tapasztalt. - Állj! - szólt közbe hirtelen Rész. - Most megfogtalak, haha! - örült magának. - Ha te vagy Egész, és azt mondtad, te én vagyok, akkor tudnod kell, hogy mit csinálok. Tudnod kell, hogy mi fog történni. - Igen, - reagált Egész - figyelem, hogy mit teszel. Egyszerre élem át benned Részként, s ugyanakkor érzem Egészként is abban a pillanatban. De nem tudom én sem mi lesz holnap. Nem tudom én sem mi lesz abból, ha a Rész csinál valamit. Milyen ostoba és unalmas dolog lenne nekem, ha tudnám, hogy mi lesz belőle. Nem is érdekelne. Nem lenne benne öröm. - Hohó, szóval te, az Egész, nem tudod a jövőt?! - Nem, nem foglalkozom vele. Mert én az Egész bennetek, a Részekben létezem. Méghozzá most. Mindig most van bennem. Csak bennetek, Részekben merül fel az emlék a múltról és a fantázia a jövőről. Én mindig most létezem. Én vagyok minden. Tehát én vagyok az idő is. Mármint amit te, Rész időnek érzel. Rész kicsit gondolkodott, és megszólalt halkan: - Ezek szerint mi, Részek új dolgokat is tudtunk illetve tudunk neked, az Egésznek mutatni? - Igen, ez így van. Igazából ti, Részek csak új és számomra nagyon fontos és örömteli dolgokat adtok nekem. - Na, látod ezt azért nem hiszem el, mert sajnos én ismerek olyan Részeket, akik szörnyű dolgokat is tesznek néha akár más Részekkel. Ez hogy lehet számodra örömteli? - Tudom mire gondolsz - válaszolta Egész nyugalommal. - Ezt nem lesz könnyű megértened, hiszen te is Rész vagy. Számomra, az Egész számára, az a tudat, hogy létezem és vagyok; csodálatos. Mert tudom, hogy ez mindig így lesz. Mindig. És bármi újat érzek, az számomra új élmény emellett a csodálatos érzés mellett. Velem, bennem, azaz veletek bármi megtörténhet. Ha nem így lenne, nem lennék Egész. Bármi új számomra öröm. Tudom, számotokra ez nem mindig van így, de ezt majd egy idő után te, aki a Rész vagy meg fogod érteni. - Mikor? - Minél közelebb leszel hozzám, az Egészhez, annál könnyebben fogod megérteni. - Hogyan kerülhetek hozzád közelebb? - Most is azt teszed, közeledsz hozzám, mert beszélgetsz velem. Minél többet hallgatsz rám magadon belül, annál tisztábban fogod látni magad és minden mást. Rész hallgatott. Sokáig. Aztán végül megszólalt: - Ha jól végig gondolom, akkor mi, Részek nagyon fontosak vagyunk a számodra!? - Igen, Rész. Ez így van! Igazság szerint ti vagytok a legfontosabbak számomra. Nélkületek én nem is látnám értelmet az Egésznek, azaz magamnak. - Tehát bármikor fordulhatok hozzád segítségért? - Mást nem is tudok adni neked, mint segítséget. Ne feledd, én vagyok Egész. Nekem mindenem megvan. Semmi sem hiányzik nekem. Főleg azóta, amióta a Részek, azaz ti is léteztek bennem. Minden pillanatban annyi új dolgot kapok tőletek, hogy azt csak Egészként érthetem meg. Csak egyetlen tulajdonságom van. Adni. Minden feltétel nélkül. Ez az egyetlen tulajdonságom és szándékom! - Te mindenkinek adsz? - Igen, mindenkinek. - Bármennyit? - Igen, bármennyit. Számomra az mindig ugyanannyi, mert minden én vagyok. Nem kell megmérnem magam, mert tudom, hogy minden én vagyok. Csak tudd pontosan, hogy mit akarsz, és azt fogod kapni. Ha nem fogalmazod meg magadnak, mit is akarsz elérni, én sem fogom tudni, milyen lehetőségeket teremtsek neked. Én vagyok minden lehetőség, ha ezt érted. Rész ismét sokáig hallgatott. És végül egy bátor kérdést tett fel: - Szóval te vagy értünk, és nem mi érted? - Hm, - mosolygott Egész - ha jól megnézed ahhoz, hogy ti új dolgokat tudjatok cselekedni, nekem kell adnom lehetőséget hozzá. Tehát mivel én vagyok több és te, a Rész vagy a kevesebb, de egyben a legfontosabb is számomra, így valóban én megteszek mindent, hogy te azt tehesd, amit csak akarsz. Bármit. Ti, Részek ezt hívjátok odaadásnak. Én ezt Életnek hívom. Amikor ennek a nevében akartok tenni valamit, akkor kéritek tőlem és kapjátok is azt az érzést, amit én, az Egész a Rész iránt érzek, amikor figyellek benneteket magatokon át, magatokon keresztül. A Szeretetet! - Mondd csak, Egész! - szólalt meg kisvártatva Rész. - Haragszol azokra a Részekre, akik nem beszélnek veled? Akik olyan dolgokat kérnek tőled, amik nem a Szeretet nevében születnek? - Nem haragszom. Miért is haragudnék rájuk? Ők nem tudnak rólam. Illetve az ő számukra én egész másképpen jelenek meg. Másképp, más nézőpontból figyelnek rám. Vagy nem is figyelnek rám. De nem is tettem kötelezővé egy Rész számára sem ezt! Mi értelme lett volna? És amiről nem tudsz igazán, abban nem lehetsz hibás. Gondold csak végig; ha egy ismeretlen tájon találod magad egyik pillanatról a másikra, biztos, hogy eltévedsz. Lehet, hogy sokszor. Lehet, hogy meg sem találod soha a hozzám vezető utat. De ennek a Résznek az útja is ugyan olyan fontos számomra, mint a tiéd vagy bárki másé. Mert ez is bennem zajlik. Rengeteg olyan dolgot szállít nekem, amit csak így tudok meg. Tévelyegve. - Bátor vagy Egész, ha ezt meg mered tenni. - Igen, tudom, hogy ti ezt bátorságnak hívjátok, és még sok másféleképpen is. De ne feledd, én vagyok minden, és így nem eshet semmi bajom. Tehát egyetlen Résznek sem eshet baja. - De a sok öröm mellett én érzek kínokat is, Egész - vágta rá Rész. - Ez így van. Így van, mert te egyelőre még csak magadról, a Részről tudsz. Részként élsz meg mindent. Részként élsz meg engem, az Egészet. Természetes, hogy hiányoznak belőled olyan összetevők, amik miatt érzel fájdalmat és kínt. Ám minél többet fogsz velem, az Egésszel találkozni, ez változni fog. Jelentősen. Hisz máris változott! Rész állt és várt. Majd Egész szemébe nézett, és így szólt: - Amit most érzek, azt mi, Részek hálának hívjuk. Érzed Egész? - Igen, érzem Rész! És köszönöm! Ezt, amikor csak Egész voltam Részek nélkül, soha nem éreztem valaki iránt. - Én is köszönöm, Egész - felelt Rész. - Jó dolog vagy. De csak elképzelni tudom, milyen lehetsz. - Tudom, Rész, látom, amit látsz rólam. - Találkozunk még? - kérdezte Rész - Bármikor, amikor akarod! Én Mindig Itt Vagyok! Rész kezet nyújtott Egésznek, sokáig szorította, majd elengedte Egész kezét. Megfordult, és átsétált a parkon. Madarak daloltak az esti alkonyban minden fa lombrejtekében. Apró vadak surrantak a magas fű párnái közt. Rovarok neszeltek némán mindenütt. Langy szél simogatta Részt, ahogy lassan sétált a végtelen parkban. És ahogy a csillagok kinyíltak az ég sötétkék kupoláján, fényük megcsillant Rész arcán, ahogy az örömkönnyek végigszántották fiatal arcát........ és valahol a távolból Egész még figyelte Részt. Figyelte rezzenéstelen arccal, még végül egy pillanatra mosoly suhant át Egész arcán .......
